Kesergés a jó magyar falu emléke felett

  Nem jó szájízzel írok most. De muszáj kiadni magamból.
Mint már írtam, én a flaszteron nőttem fel, városlakó gyermek voltam.
De apróságként, majd később a vakációkat hosszú évekig falun élő nénémnél töltöttem, hisz anyám dolgozott.
Csodás emlékeim maradtak ezekről az évekről.
  A falu, a "magyar" falu nekem jelentette az összetartást, a barátságokat, a szomszédból áthozott tányér sütiket, a tor idején küldött és kapott kóstolókat. A különböző, nekem ismeretlen és idegen, talán éppen ezért roppant érdekes szokásokat.
Büszkén vittem a szakajtóba rejtett kenyeret a pékhez, hisz ott sütötték ki.
Boldogan mentem fejés után a csarnokba, ahol leadták a lefejt tejet.
Mondanom sem kell, hogy mindkét helyen jóízű beszélgetéseket ácsorogtam végig szájtátva.
Mindenkinek kellett köszönnöm. Ha nem ismertek, bizony megkérdezték: Kislányom, kinek a lyánya vagy. Nem elírás. Bizony apám lyánya voltam ott.
A nevetős, bolondozós szüretek, a disznóvágások, a kukoricatörés. Minden ott voltak a család, a barátok, a szomszédok. Vagyis---mindig jött a segítség.

  Később, 20 éves fiatalasszonyként az első saját házunkat is falun vettük, hisz akkor is ott volt megfizethetőbb.
Nyár közepén költöztünk idegenként egy kis somogyi zsákfaluba, egy rég nem lakott hatalmas sváb házba.A kertben magasan állt a dudva, a baromfi udvaron csak hatalmas kórók meredeztek.
De a költözést követő napok arról szóltak, hogy jöttek a szomszédok
 ." Hoztam pár tojást, mert nincs még tikotok"
  Kosár paprikával, mert még nem dógózik a kert, csibével, gyümölccsel, volt aki füstölt dolgokat hozott.
Majd jövőre lesz nektek is
  Hangsúlyozom, nem voltunk szegények.( még bőven az " átkos"-ban).
  És mégis, nem csak bámultak ránk , nem voltunk gyüttmentek, befogadtak bennünket abba a kis közösségbe.
Mikor az első gyermek születése után elköltöztünk, az egész falu búcsúzott tőlünk.

  Aztán újra városlakó lettem. Jobbnak láttam a gyerekek miatt.

  Tán 8 éve, hogy újra falura költöztem. Vissza a gyermek szemével oly szépnek látott néném falujába.
 Csodás helyen élünk, a természet ölén. Ha "városi" ember vetődik hozzánk, mind itt szeretne élni.
De valahogy megkopott a fény. Mást kaptam mint amire emlékeztem. Itt nem fogadják el az "idegent".Csak gyüttment vagy. Csak idegen maradsz. Lassan behúzódsz a saját vackodba.
8 év alatt nem sikerült elérnünk, hogy ha havazik tiszta legyen az aszfaltutunk. Pedig jó nagy lejtő vezet le a faluba. A falu legnagyobb lejtője.
Míg a fiuk itthon voltak, éveken át lelapátolták az egész utcát. Száz méterekben beszélünk.
Most péntek óta nem tudtam lemenni, hisz tiszta hó és jég az út. Öngyilkosság lenne kocsival nekiindulni. Gyalog pedig sajnos nem tudok. Le még csak lejutnék, de vissza már nem megy.

Kiskirály mezőgazdász, aki a falu megbízásából tolja a havat, úgy dönt minden évben, hogy nem jön be az utcánkba. Elmegy az utca előtt, talán még 3 percét is elrabolná a dolog, ha bejönne.
Nincs együttérzés, nincs a jól elvégzett munka ideája, nem nézi, nem látja az EMBERT. Csak sebtében, immel-ámmal tenni valamit hisz fizetnek érte, nem is keveset.

Elkeserítő. Itt ülök fenn a hegyen magam, és várom, hogy elolvadjon a hó és kiolvadjon a szívem.

Milyen a vidék íze 2011-ben?

 Nem mindig éltem falun. A flaszteron nőttem fel, a városban szocializálódtam, s mint ilyen nem láttam a vidéket. Annak ellenére, hogy gyerekkorom nyarait sokáig falun élő, gazdálkodó ( szinte kulák) nagynénémnél töltöttem.
Akkor az egy más világ volt. Láttam a teli kamrát, a megtelt pincét, a rengeteg állatot. Láttam a rengeteg munkát is, ami mindezt megteremtette.
 Mikor nem egészen tíz éve falura költöztem, minderre felkészültem. De arra nem tudtam készülni, hogy milyen végtelen mély szegénységben élnek emberek vidéken.
 Első körben látni láttam, de nem értettem. Csatlakoztam véleményemmel azokhoz, akik " miért nem dolgozik" és hasonló címkéket ragasztottak.
 Ahogy múltak az évek, egyre több ember életébe láttunk bele. Egyre több otthonban láttam a tehetetlen dühöt, amiért nem találták a kivezető utat. És csak lejjebb és lejjebb csúsztak- csúsznak ezek a családok.
  Elgondolkodom   esténként a kályhákon melegedő óriás vizes fazekak láttán, miközben a fürdőszobában kihűlt
villanybojlerek hallgatnak némán. Nincs a családnak annyi bevétele, hogy a drága áramot megfizessék, hogy a                                            vezérelt mérőórát felszereltessék, hogy olcsóbban, nem olcsón, csak olcsóbban legyen melegvizük.
  Elgondolkodom a öt gyermeket szült édesanyán, aki 3 éve csak csepegő vízcsap mellett neveli a gyerekeket, szélmalom harcot vív a Vízművel, pedig már nyolc éve nem hiteles a vízórája.( Nem egyedi eset a településen) Csodálom a találékonyságát, mikor mosni és fürödni kell.
  Elgondolkodom a kicsi gyermekét egyedül nevelő Apukán, akit közmunkára ( micsoda megcsúfolása a munkának ) rendeltek be 4 órára, szinte a segéllyel megegyező összegért ( Aki nem is tudna vidékre eljárni dolgozni, hisz a gyereket hozni- vinni kell az óvodába busz pedig alig-alig jár.), miközben nála módosabb emberek ugyanitt 8 órában lopják a napot, dupla pénzért.
  Elgondolkodom, mikor látom a hónap harmadik harmadában krumplit esznek gyerekek krumplival, mert másra már nem futja.
  És elgondolkodom, mikor a falu módos gazdája Pestről lelátogató közös ismerősünk kérdésére: " Ebben a faluban miért nem osztanak segélycsomagokat?"  válaszként a következőt felelte:  "Mert ebben a faluban nincsenek szegények."

Kaktuszaim.....

Vannak dolgok, amik bökik a bögyömet.
  Időnként felbosszantanak dolgok....Semmi komolyat nem tudok tenni ellenük, de bosszantanak, de akkor is bökik a bögyömet. Teszem a dolgom nap mint nap és ott motoszkál a fejemben. És bosszant. Feltételezem, mint sokunkat napjainkban.
  Egyik megyei lapunkban sokáig olvashattunk hasonló kis mérgekről, "Kaktusz" címszó alatt.
  Most mindennapi kaktuszaim kerülnek ezen címke alá.
Ezek lesznek mától kezdve itt a blogon az én kaktuszaim. Leírom őket, kiírom magamból. Elfogyni sajna nem tudnak, hisz napjaink kaktusz ültetvénye egyre nagyobb. Dohoghatunk együtt és külön, változtatni nem tudunk rajtuk.
 Itt vannak, lesznek és böknek mint a kaktuszok.